Rögtön becikázott a rák alá, és olyan erővel csapódott a hasának villámló testével, hogy hihetetlen dolog történt. A rák – amely immár egy évtizede uralta a partszakaszt, és mindent legyilkolt, ami az útjába került, még akkor is, ha amúgy volt elég zsákmány – a hátára fordult. Karmos lábaival vadul vergődve próbált visszafordulni, de csak a levegőben kalimpáltak, az pedig hirtelen tele lett legyekkel.

Életében először a rák félelmében vékony hangon felvinnyogott.

Volt is rá oka. Még csak egy pár másodperce volt a hátán, de ellenségei már át is másztak a páncélja peremén, rá a hasára. Tökéletes ütemben emelkedtek és süllyedtek, emelkedtek és süllyedtek, míg egy láthatatlan jel táncuknak halálos véget nem vetett. Villámban fürdő fejükkel egyszerre csaptak bele a rák lemezes hasába.

A rák vinnyogása sivításba csapott. Nem a fájdalom – abból nem sokat érzett hanem a színtiszta rettegés miatt. Ez volt a rémálma, az egyetlen rémálma: a hátán feküdni, miközben valami, ami fel akarja falni, a hasát rágja.

De a fényes szálak nem rákhúsra vágytak. A félelem maga éltette őket, annak a zsírjában fürödtek, hogy aztán zsákmányukkal visszatérjenek a testbe, ahonnan előjöttek.

Azalatt a rövid idő alatt, amióta az Izabella vize kivetette a testet, északkeletről esőfelhőket sodort ide a szél. A hírmondói voltak ezek a viharnak, amely a valóság peremén zabolátlanul labilis levegőben alakult ki, ott, ahol a tenger a semmibe hullott alá. Két-három percen belül a zuhogó eső felhőszakadássá fokozódott, és visszakergetett az odújába a parton mindent, ami nem az életéért küzdött.

Aráknak persze reménye sem volt a visszavonulásra. A riadalomtól kimerülve, mozdulatlanul feküdt, őrülten dobolt rajta az eső. A vihar nem lassította le a rémületével lakmározó fonalakat. A fényes szálak jártak-keltek, aratták az állat minden porcikájából szivárgó rettegést.

Nem nekik kellett a táplálék. Néhai teremtőjüknek vitték, akinek sosem hagyták el a testét – az összegyűjtött félelemmel őt próbálták visszaszerezni.

Ha értelmes lények, és felfogják a halál kérlelhetetlen törvényét, sosem próbálják meg feltámasztani gazdájukat. Mert halott volt, az Izabella összezúzott, törött testet hozott vissza az Ideátról. Csirkevár utcáiról kusza törmelékszállítmánnyal tértek haza a hullámok: kirakatok, kocsik, kocsidarabok, emberek a kocsijukban (némelyik még élt), és a házakban élők életének számtalan emléke – székek, hűtők, magazinok, szőnyegek, emberek, játékok, ruhák és így tovább – a hulladék meg az élet együtt kavargott az örökre elveszett dolgok levesében. A fonalak gazdáját annyi éles, nehéz és törött szemétnek csapta neki a víz, hogy száz halált halt volna, ha még él.

De végül egy nyugodtabb áramlat ragadta magával, és az vitte az Eltávozottak Partjára. Most pedig, a Part nevével ellentétben – és a hús életére vonatkozó minden szabály megszegésével – a rák tápláló rettegését szorgosan elhordó szálak munkája meghozta gyümölcsét.

A halott megmozdult. A rák nem látta, miféle csodát tett lehetővé a rémálma. A félelemfalók mászkálása közben valamikor a rák feladta az életet. Lábainak lassú mozgása abbamaradt, vinnyogása elhalt.

Így aztán nem látta az albínó, hogyan moccan meg fekete kőágyán a lakomának szánt hulla, hogyan remeg meg szemhéja és nyílik ki szeme a szinte hústalan arcára hulló esőben. Egy élet véget ért, egy másik elkezdődött.

És még csak nem is először. Kremátor Kristóf sok-sok évvel ezelőtt vett először levegőt, koraszülött csecsemőként. Most ismét először vett levegőt, immár másodjára.

Ez azonban nem az a gyenge belégzés volt. Ezúttal hiába verte az eső rendületlenül a köveket, a halott levegővételétől zengett a part, visszhangjától összekoccantak a kövek alatt a kövek, sőt még a mélyebben heverő

szikladarabok is, és olyan erős dübörgést keltettek, hogy ahhoz képest az ítéletidő zaja jelentéktelennek tűnt.

Mintha a mennydörgő hangtól menekülnének, úgy úsztak a sziget belseje felé a viharfelhők, és ott hullajtották alá víz-terhüket, ahol volt esélyük valamit megtisztítani, ahol még az élet (és a halál) törvényei uralkodtak. A part elcsendesült, csak a halott lélegzése hallatszott, meg a hullámait a szikláknak küldő Izabella robaja.

Feladatukat elvégezvén a kövek dobogása is abbamaradt már.

Kremátor élt. Már nem az a nyomorult, fakó zsák volt a teste. Miriád fény örvénylett belőle a levegőbe, kis híján elvesztett élete emlékei.

Élő fényviharukhoz foghatót korok óta nem látott ez a part. Emlékeinek áradatában Kremátor ősi igézéseket suttogott, hogy meggyógyítsa összezúzott testét. Mire apályba, majd ismét a partot elöntő dagályba fordult a tenger, véget ért a gyógyulása. Sebeit egészségesen feszülő szövet zárta le, a rothadt hús rostjai és cafatai a kőkemény ágyra peregtek, amelyen még mindig feküdt.

A kisebb rákok, a kövek alá bemenekült, zöld tengerigyíkok és az albínó által megritkított mekakok visszatértek a férfi közelébe, falatozni a gyógyuló test által levedlett, bűzös húsból. Nem féltek ettől az embertől és fénylő szolgáitól. Nem is látta a köveken körülötte szorgoskodó lényeket. Megtisztították a partot a halál összes foszlányától, amelyeket levetett magáról, hogy újra az életbe öltözhessen.

Idővel talpra állt. Az emlékei még mindig keringtek körülötte; az újjászületése érdekében elfogyasztott tartalmuk megszűnt létezni, a valaha volt élet sötétben sziporkázó maradványaivá váltak. Jobb ez így. Még egyszer nem követi el ugyanazokat a hibákat.

A kövön súrlódó fém hangja zökkentette ki merengéséből.

A víz felé fordította a tekintetét, és megtalálta a durva hang forrását. A dagály újabb csirkevári szuvenírt hozott az Eltávozottak Partjára. Egy egész kamion volt az. Három kereke hiányzott, de még mindig benne ült sofőrje a kormányra dőlve, csak az öv tartotta, ahogy a partra csúszott a gépezet.

Eddig nem sok érzelem látszott Kremátor arcán, de most egy mosoly alig látható árnyéka tűnt fel az újjáéledése után még mindig a nagyanyja munkájának hegeit viselő száján. Az ajkain vonalak jelezték a sebeket ott, ahol összevarrta őket, mert kimondta, hogy szeretett valakit. A szájához emelte a kezét, és ujjaival végigsimított a hegeken. Elhalt a mosoly, de nem azért, mert Mánia Mutter ártott neki, hanem mert igaza volt. A szerelem betegség. A szerelem önpusztítás. A szerelem méreg, kín és szégyen.

Azért született újjá, hogy a szerelem ellensége legyen. Hogy gyökerestül kipusztítsa.

Ez a gondolat erőt adott neki. Érezte, ahogy felbuzdul testében az erő, és vele a váratlan vágy, hogy visszatérjen az élők törékeny, rettegő világába.

Felemelte a kezét, a kamionra mutatott, amely körül zubogott a víz.

– Emelkedj – mondta neki.

A jármű rögvest engedelmeskedett, durván meglódult, a motorból kizubogott a víz. A sofőr teste részegen himbálózott az ülésben, a kamion csak egyre emelkedett esetlenül. A Kremátort az életbe visszahozó, hűséges rémálmok lábához dörgölőzve, ficánkolva figyelték, miként játszik uruk.

Kremátor tenyérrel lefelé az oldala mellé ejtette a jobb kezét, és a rémálmok felugrottak az ujjaira, végigtekeregtek a csuklóján és a karján, hogy elérjék a csodás helyet, ahol megszülettek: a fejét. Régen rémtestvéreikkel együtt úsztak folyadékkal teli gallérjában, ő pedig ezt a levest itta és lélegezte be. Hamarosan újra így lesz. Egyelőre csak két izzó gyűrűbe fonódtak a nyaka körül, és mennyeien érezték magukat.

Kremátor még nézte egy kicsit az emelkedő kamiont, aztán egy szótaggal lángba borította. Azonnal szétrobbant, a sárgás-narancs tűzgolyóból apró üstökösökként hullottak alá az izzó darabok, hogy aztán tükörképükkel a tengerben találkozva kioltódjanak. Kremátor az ég felé fordította csontos, drámai arcát, úgy nézte a látványt, majd egy szótagot kacagott karcosan.

– Ha!

Aztán egy pillanattal rá megszólalt: – Mit ér a feltámadás tűzijáték nélkül?